Egész életünkben játszunk.

Gyermekkorunk úgy telik, hogy utánozzuk a „nagyokat”, amikor pedig felnövünk, új szerepeink lesznek, ezáltal új feladataink, tehát gyakorlatilag mindig „játszunk.” Ha tudományosabb szeretnék lenni a játék definícióját illetőleg, az alábbi meghatározást tartom relevánsnak arra a kérdésre válaszolva – Milyen is a „játék” gyermekkorban? 

„A gyermek játéka spontán, belső késztetésből eredő, szabad, örömteli tevékenység, amelyet önmaga szabályoz. A gyermek számára a játék a tapasztalatszerzés formája, amelyet a helyzet modellezése és a valósággal való kísérletezés jellemez, miközben egyfajta szabadságot él át.” ( Wallon, 1958)

A gyermekek jó érzékkel találják meg a számukra érdekes és örömöt nyújtó foglalatosságokat. Amikor játszanak – a belső motiváció révén – minden pillanatát élvezik annak, amit éppen tesznek. Előfordul ugyan, hogy ennek az örömnek vannak szembetűnő jelei is, pl. a nevetés, de leginkább az elmélyedés, a koncentrálás, a testi és/vagy szellemi aktivitás az, ami a játszó bevonódását mutatja.

„A játék öröme többféle forrásból származhat: – a funkcióöröm. – a létrehozás öröme. – a ritmus kellemessége – az ismétlés biztonsága – a veszély legyőzése – a beavatottság érzése – az elaboráció öröme – az együttesség öröme.” ( Mérei, 1983)

A játszó gyermek izgatott, „nem bír magával”, kipirult, meleg keze, lába, csillogó szemű, látszólag nem törődik a valósággal, saját belső világát szem előtt tartva helyezkedik bele a cselekvésbe, átadva magát az élmény adta spontán tanulásnak.

Milyen alapvető lelki igényeket elégít ki a játék?

A gyermek a játék során új tapasztalatokat szerez, a külvilágot és önmagát is felfedezi.

A legújabb kutatások szerint már az újszülött is veleszületett tudással bír, hatékony tanulási mechanizmussal rendelkezik (a tanulás benne van a génjeiben). A megismerés motívumai: a kíváncsiság, a felfedezés. A gyerekek szeretnek felfedezni új dolgokat és élvezik a meglepetéseket. Játszás során –bizonyos kerülő utakkal – tapasztalatokat szereznek önmagukról, a fizikai és társas környezetükről.

„Játszani a dolgokkal annyi, mint közelebb kerülni a valósághoz.” (Rodari, 2001)

„A gyermekek érdeklődését különösképpen az addig nem látott tárgyak, vagy a bonyolult (esetleg fura) eszközök keltik fel. Különösen izgalmas számukra, a mentális erőfeszítést igénylő újnak és az ismertnek az összeillesztése (Rogers,1995), amelynek hátterében az ismert és az ismeretlen együttessége közötti feszültség, ellentmondás húzódik. Ez lenyűgözi, további próbálgatásra ösztönzi a gyermeket, és mindenféle külső jutalom – dicséret, elismerés – nélkül magáért a tevékenykedésért, a felfedezés öröméért képes elfoglalni magát. Az érzékszervi és mozgástapasztalatok, a hozzájuk kapcsolódó kihívások nagy vonzerővel bírnak, és kísérletezésre inspirálják a gyerekeket.”

Gyakori kérdés: Mi a különbség a felfedezés és a játék között?

A felfedezés és játék nagyon közeli jelenségek, kapcsolatban vannak egymással.   Az élet első hónapjaiban még nem beszélhetünk játékról. A csecsemő cselekvéseiről (gőgicsélés, fej- és kézmozgások, tárgyak érintése, csörgőrázás stb.) önmagában nem, csak a tényleges működés ismeretében dönthető el, hogy ismerkedés vagy játék. Az odafordulás, figyelem, a vizsgálódás még nem játék, hanem akkomodációs erőfeszítés, a dolgok megismerésére, a környezet felderítésére irányuló aktivitás. Pl. a gyerekek először minden oldalról megvizsgálják a tárgyakat: megfigyelik, megszagolják, tapogatják, esetleg megízlelik, ami közelükbe kerül. A játék akkor alakul ki, amikor a gyermek a jelenséget megérti, valamelyest csökken az újdonság varázsa, és már nem ösztönzi felfedezésre. „Ezután a gyermek a maga örömére ismételgeti a cselekvést, vagy megkísérel új dolgokat létrehozni a tárgyakkal.” (Piaget, 1978). A felfedezés és játék viszonya nem csak a tárgyakra, de a szimbólumokra és a szabályokra is igaz. Például a gyerekek először megtanulják a szavak kiejtését, jelentését, majd különböző módon próbálgatják, mit tudnak azzal kezdeni. Ebből születnek a halandzsázások, nyelvi játékok.

Az önállóság, a felnőttől való függőség csökkentése szintén alapvető lelki igény. A játék során az irányítás a gyermekek kezében van: saját elképzelésük szerint szabadon tevékenykedhetnek, kísérletezhetnek. Képesek önállóan megválasztani, hogy mivel és hogyan játsszanak, és képesek a játékbeli történéseket kompetens módon irányítani. A játék olyan terep, ahol „otthon vannak”, ellentétben az élet más területeivel, ahol – életkoruknál és tapasztalatlanságuknál fogva – inkább rászorulnak a felnőttek segítségére. A játék segítségével tanulják meg, hogyan idézzenek elő változásokat a környezetükben. Ez lehetőséget ad a hatékonyság (kompetencia) átélésére. Miközben megtapasztalják, hogy vannak történések, amelyekre befolyásuk van, és vannak, amelyekre nincsen, visszajelzést kapnak a saját tevékenységükről. Felfigyelnek arra, hogy amit tesznek, annak oka és következménye van, és elkezdik felvállalni a felelősséget a viselkedésükért. A játéknak minimális a kockázata, és az esetleges hibázásokért járó büntetés is csekély. A játékbeli tapasztalatok az önállóság és szabadság élményét biztosítják a gyermekeknek, ez pedig erősíti a belső késztetéseiket.

A belső állapot spontán kifejezése, minden gyermek számára fontos. A gyermekeknél a belső állapot kifejezése megjelenhet az önfeledt, konkrét célkitűzés nélkül végzett tevékenységekben, pl. játék, szaladgálás, ugrándozás, beszéd, spontán éneklés, rajzolás stb. Ha tud játszani és élvezi azt, akár egyedül, akár társaságban – amellett megfér egy-két tünet, jól fejlődik.

„A játék azt mutatja, hogy képes kifejleszteni saját egyéni életmódját, teljes emberré válni, akit elfogad és befogad a világ.” (Winnicott, 2000. 122.)

A gyermekek – miközben élvezettel játszanak – egyaránt megjelenítenek pozitív és negatív érzéseket. A legegyszerűbb mozgásos játékoktól kezdve, a tárgyakkal való foglalatosságon keresztül az összetett szerepjátékokig, valamennyi játékformában megnyilvánul a gyermek gondolati világa, érzelmi, hangulati állapota. A gyermekek a játék, a rajzolás és mesélés során képesek arra, hogy feszültségeiktől megszabaduljanak, miközben azokat az alkalmazkodás szempontjából pozitív megnyilvánulásokká alakítják át.

A testi funkciók megjelenése a játékban mindig jelen van. A kisgyermekek szeretnek megtöltetni, majd kiüríteni üreges edényeket, élvezettel markolásszák a különféle anyagokat rakosgatnak, pakolásznak apró tárgyakat. Ezekben a játékokban olykor több is van az anyagok puszta érintésének élvezeténél, a mozgásfunkció öröménél: saját testélményeit, testrészek azonosítása – egy külső tárggyal, mozdulattal – jelennek meg a játszás során.

A kisgyermekek számára, a szerepjáték különösen alkalmas arra, hogy megjelenítsék azokat az élményeket, érzéseket, amelyek éppen foglalkoztatják őket, amelyekről nem tudnak, vagy nem akarnak beszélni. Ezek az élmények többnyire a gyermek mindennapi életéből származnak és az adott életkorhoz köthető általánosabb tapasztalatokhoz kapcsolódnak, de előfordulnak, hogy a nyersanyagot a televízióban, a DVD-n látott filmek „szolgáltatják”. A játék során megjelenített negatív érzések – félelem, szorongás, harag stb. – felbukkanása esetén nem kell feltétlenül traumás élményre következtetni. A gyermek számára kellemetlen, vagy akár a testi-lelki fájdalmat előidéző események játékbeli átfordítása teljesen normális, egészséges érzelmi funkciókhoz kapcsolódik.

És hogy, hogyan látja a gyermek a „játékot”?

„A gyermek a játékában fogalmazza meg milyennek látja, és milyennek szeretné látni a világot; hogyan értelmezi az eseményeket, a kapcsolatait a felnőttek és a gyermekek világában; milyen problémái vannak (pl. kitől vagy mitől fél, mit hiányol); milyen megoldási stratégiái vannak, milyen erőfeszítéseket tesz igényei kielégítésére.” (Bettelheim).

A játék mint a gyermek tanulási terepe

Fontos tudnunk, hogy a gyermek, amikor elmélyülten játszik, mozgásos és szellemi erőfeszítéseket tesz, hogy a dolgokat megértse, a maga által felállított problémákat megoldja. Azzal foglalkozik, ami a leginkább érdekli, abban fejlődik, amire a leginkább szüksége van, és olyan ütemben halad előre, ami leginkább megfelel az egyéni tempójának. 

„A játék lehetőséget ad a gyermeknek a nem szándékos tanulásra (intuíciók működtetésére), a cselekvő megismerésre (komplex, mozgásos, érzékszervi tapasztalatszerzésre), viselkedésének változtatására, azzal, hogy a mindenkire érvényes játékszabályokat önmagára vonatkoztatja (társas facilitáció).

Wallon (1958) értelmezésében a játék szoros összefüggésben van a gyermek testi és lelki funkcióinak fejlődésével, elősegíti azoknak a készségeknek és képességek a kimunkálását, amelyek megalapozzák a magasabb szintű megismerési funkciók működését. Amikor a gyermek fejlődése során megjelenik egy új funkció, elkezdődik a kényszertől mentes szabad gyakorlása a játékban. A gyermekek az ismétlődő játékvariációkban lépésről lépésre dolgozzák ki az új képességeket, végigpróbálják a funkció minden lehetőségét, végül beépítik, vagy újjászervezik más, feladat-jellegű tevékenységekbe. Ezzel a funkció integrálódik egy magasabb rendű cselekvési formába.

És, hogy milyen üzenete van ennek a pedagógus számára?

Amikor egy gyermeket a hagyományos módon vizsgálunk, és megnézzük, milyen szinten teljesít a mozgásban, a beszédben, a gondolkodási feladatokban, mindössze annyit állapítunk meg, hogy az adott pillanatban éppen hol tart, meddig jutott el a már beért funkciók működtetésében. Ezzel szemben, ha a gyermeket a játék során figyeljük meg, akkor a statikus funkción túl, az érésben lévő funkciókról is megtudhatjuk, miként működnek, ezáltal pontosabb képet kapunk a gyermek fejlődésének dinamikájáról.

„Ha igazán odafigyelünk arra, hogy milyen területeken van szükségük az irányításunkra, maguktól a gyerekektől tudhatjuk meg, mire kell megtanítanunk őket.” (Sanders, 1999).

Felhasznált irodalom:

Bettelheim, B.: A játék: híd a valósághoz. In: B. Lakatos Margit (szerk.)(2010): Játékpszichológia. Olvasókönyv óvodapedagógus hallgatóknak. ELTE Tanító- és Óvóképző Kar, Bp. 224–234.

 

  1. Lakatos Margit: (szerk, 2013) “A játék pszichológiája, pedagógiája és módszertana” kurzus előadásainak vázlata. ELTE Tanító-és Óvóképző Kar, Budapest.
  2. Lakatos Margit (szerk., 2015): Szakmai gyakorlatok módszertani segédanyagai az óvodapedagógus szak gyakorlati képzéséhez. ELTE TÓK, Budapest.

Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes (1983): Gyermeklélektan. Gondolat, Bp. A játék öröme. 122–134.

Mérő László (2005): Maga itt a tánctanár? Pszichológia, moralitás, játék és tudomány. Tercium, Bp.

Mönks, Franz J. – Knoers, Alphons M. (2004): Fejlődéslélektan. Urbis Könyvkiadó, Bp., 105–113.

Rodari, G. (2001): A képzelet grammatikája. Pont Kiadó, Bp.

Rogers, Cosby S. – Sawyers, Janet K. (1995): Play in the lives of the children. Washington

Skiera, E.: A gyermek alapvető lelki szükségletei és figyelembevételük az iskolában. In: Gereben Ferencné – Kereszty Zsuzsa (szerk.): Különböznek. BTF, Bp. 1966. 19–26. vagy A gyermek alapvető lelki szükségletei és azok figyelembevétele a nevelés során. In: Kisgyermeknevelés. (évszám nélkül) 2. évf. 2. sz. 10–17.

Wallon, H.: A játék. In: B. Lakatos Margit (szerk.)(2010): Játékpszichológia. Olvasókönyv óvodapedagógus hallgatóknak. ELTE Tanító- és Óvóképző Kar, Bp. 107–117.